Ültem a vonaton, Défense-Sevres, felszállt egy énekes-koldus, amilyenből naponta ötöt látok. Elkezdett énekelni, két ajtónyira tőlem, közben gitározott, nem figyeltem, sose figyelek, csak ha ismerős a dallam. Aztán párszáz méterrel később felfigyeltem, mintha azt énekelte volna, "feleségem", meg "légy az enyém", így, magyarul. Felkaptam a fejem, majdhogynem tátott szájjal hallgattam: a Marinát énekelte, hamisan és más dallammal, de az volt, megismertem. Sokk. Alig vártam, hogy körbejárjon pénzért, hogy megkérdezzem, magyar-e. Odaért: magyar és mátészalkai. Mást nem tudtam meg, kapott tőlem két ötcentest, sajnáltam, hogy nem volt nálam több. De legfőképp azt, hogy nem beszélhettem vele többet. Kíváncsi lettem volna, mióta van Párizsban, mikor és miért fanyalodott rá erre a "munkára" - de elfordult, leszállt, átment egy másik kocsiba.
Két aranyfoga volt és szomorú tekintete.
Nagyon szép az utolsó mondat. :)
RépondreSupprimerEgy volt osztálytársam Braziliában dolgozik, és ott benevezett egy amatőr úszóversenyre. A nevezéskor be kellett mutatni valami dokumentet, és ő az útlevelét mutatta be. Egy brazil meglátta, és megkérdezte:
-Te magyar vagy? Oda jártam egyetemre! Na, és Magyarországról honnan?
-Nyíregyházáról. -felelte az osztálytársam.
-Az jó hely! - mondta a brazil.
-Nekem annyira nem tetszik, kicsit unalmas. - válaszolta István.
-Még mindig jobb, mint Mátészalka! :D
Mindezt Sao Paolo közepén.